Bunyevácok

A bunyevácok a bácskai betelepülõk sorában az elsõk közé tartoznak. Hogy honnan szakadt ide e nép a mai napig sincs kétséget kizáróan eldöntve. Valószínû, hogy a bunyevác a sokac-al, a délszlávok azon csoportjába tartozik, amely a Kr. u. VI­VII. századtól fogva a mai Bosznia, Hercegovina és Dalmácia területét lakta. Feltételezhetõ, hogy Mosztár vidékérõl, Bosznia déli szélérõl, Hercegovinából származik e nép, amely magát Buna vidékérõl valónak: vagyis bunyevácnak nevezi. A dalmát eredet miatt már a XVII. sz. végén (1699) dalmát néven is szerepelnek (a "khat. rác" és "horvát" nevekkel). A bunyevácokkal foglalkozó írók nagy része azt vallja, hogy a bunyevác és a sokac nép a török hódítás vége felé a XVII. sz. folyamán költözött át. A bécsi udvari haditanács levéltárában lévõ adatok szerint Markovics és Vidákovics nevû vezéreik 1687-ben, arra kérték Miksa bajor választófejedelmet, császári fõvezért, aki az idõben a megye felszabadításával lévén elfoglalva, Szireg mellett táborozott, hogy mintegy 5000 fõnyi seregükkel és hozzátartozóikkal a Bácskába áttelepülhessenek s a töröktõl visszafoglalt városokban: Szegeden, Szabadkán, Baján, Bácson etc. helyõrségi szolgálatot teljesíthessenek. Ezek 18 ferences rendi szerzetes vezetése alatt menekültek el otthonukból. Miksa 1687 júl. 9-én kelt levelében a bécsi udvari haditanács pártfogásába ajánlotta kérelmüket, amely Caraffa kedvezõ véleménye alapján az engedélyt megadta. A bunyevácokat erre Bács, Baja, Szabadka, Zombor és Szeged városokba helyõrségi szolgálatra beosztották. Szabadkán a nevezett év decemberében már rendes keresztelési anyakönyv vezetését kezdik meg. Az odavalók Rákóczi szabadságharca idején Szegedre és Péterváradra vonulnak, ahonnan hét év múlva visszatérnek, és részben Zomborban telepszenek meg, ez utóbbi városba azért, mert a vármegye székhelyét Bajáról ide tették át. 1717-ben ismét tömegesen telepednek le szerbek és bunyevácok az ország déli részein. A két nép együtt katonáskodott határõrvidéken, de nem a legjobb egyetértésben. Szabadkán 1743-ban a határõrvidéki szervezetet végképp megszüntetik, a bunyevácok utánajárására. A szerbek elköltöznek a városból, melyet a kir. privilégium kizárólag a róm. kath. lakosságnak adott át. Már az elsõ települõk közül is jutott Bajára és Zomborba is. A második raj megérkezésekor már volt bunyevác lakossága Bácsalmásnak, Bajmoknak, Bajának és Csantavérnek. A bácskai bunyevácság második központjában, Baján, a canonica visitatio szerint, 1731-ben a két templom közül az egyik a dalmatáké a másik a magyaroké és a tótoké. Fiókközségekben, Felsõszentivánon, ugyanakkor 25 bunyevác család lakott, Gara lakossága ugyancsak 1731-ben kizárólag bunyevác volt. Csávolynak 1740-ben szintén tiszta bunyevác lakossága van, Nemesmiliticset és Csonoplyát egy 1750-iki adat hasonlóképpen bunyevác közösségnek mondja. A bunyevácok által lakott települések legnagyobb része a vármegye északnyugati sarkába esik, s ez a körülmény valószínû az eredeti település kiterjedését is visszatükrözi. A Zombor- Szabadkai vasútvonaltól délkeletre három nagy községben élnek: Bajmokon, Csonoplyán és Csantavéren. A többi a bajai és bácsalmási járásokban helyezkedik el. Amott Baján kívül Csávolyon, Felsõszentivánon, Bácsbokodon, Vaskúton Garán, emitt Bácsalmáson, Mátételkén, Katymáron élnek. Csak egy községük Nemesmilitics, esik a zombori járásba. . Bunyevácok települtek a történelmi Bács-Bodrog vármegye két nagyobb városába, Bajára és Szabadkára (Subotica - Jugoszlávia), valamint környékükre. Nyelvüknek és közös származási tudatuknak nagy összetartó ereje volt. Népi kultúrájukban a régi elemek megõrzése és az új környezethez való hasonulás azonos mértékben, egységesen ment végbe. Eredeti lakóhelyük a Balkánon, a Dalmát tengerparttól északra elterülõ Dinara hegység térségében volt. A horvát nyelv nyugat-hercegovinai típusú nyelvjárását beszélik. Megtelepedésük után a Baja környéki bunyevácok jobbágyok voltak, a föld birtokosától függõen kamarai, magánföldesúri vagy egyházi szolgálatban. A XIX. század elsõ felében szarvasmarhát, juhot tartottak és szõlõt müveltek. A gyapjút házilag fonták, szõtték. A múlt század második felében, a tagosítások nyomán, erõteljesen megindult a tanyásodás. A gazdálkodás színtere a szántóföldeken létesített tanyákra került. A családi munkamegosztás során a fiatal házasok kint, a határbeli tanyai épületben laktak, az idõsek a belterületen tartották fenn a házat. Idõvel a tanyák végleges lakóhelyekké váltak. Ilyen módon új falvak is keletkeztek, mint az egykori szabadkai szállásokból lett Tompa és Csikéria. Századunkban elsõsorban gabonát, kukoricát és az állattartáshoz szükséges takarmányt termeltek a földeken. Gazdálkodásukat az önellátás szintjének fenntartása jellemezte. A XIX. század vége felé megindult a folyamat, melynek során a német birtokosok vásárolták fel a környék földjeit, és a bunyevácok mezõgazdasági munkásnak szegõdtek hozzájuk. Baján a szegényebb réteg ekkor vált földtelenné, és a megélhetés útjait keresve szegõdtek el iparosnak, útkövezõnek, téglavetõnek. Soraikból kerültek ki a fuvarosok, a hajósok és a fiákeresek. Népi kultúrájukat a sokszínûség jellemezte, mely a balkáni örökség alapján új, a. nagy tájra is jellemzõ elemekkel bõvült. Építkezésükben, a múlt század második felétõl az Alföldön kialakított háromosztatú háztípust követték. A házak korábban sövénybõl, majd vert falból, illetve vályogtéglából, nádtetõzettel, faoszlopokon álló kiugró ereszaljával készültek. Gyakori volt a lakóházzal szemközt, egy helyiségbõl álló présházat építeni. A baromfi számára kúp alakú ólat raktak. Lakásberendezésük sajátos színfoltjai a házilag szövött gyapjúpokrócok, ágy- és asztalterítõk voltak. A maguk festette gyapjúból még kötények és tarisznyák készültek. Bolti pamutfonalból szõtték az ünnepi vászonnemût, díszkendõket, ágynemût, ingvállakat, ingeket. A nõk viselete a századfordulón a dél-alföldi, polgárias jellegû, hosszú szoknyás-ujjas öltözettípushoz sorolható. A bunyevác nõk a divat helyi irányítói voltak, pénzt nem sajnálva, drága kelmékbõl varratták ruháikat. Népszokásokban gazdag életük volt. A török idõk emlékét õrzi több, az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szokásforma. Megkéretéskor a legény pénzzel tûzdelt almát vitt a leánynak, aki kendõvel, maga készítette inggel viszonozta a jegyajándékot. Húsvétkor. a leányok korommal festett almát, narancsot vagy citromot adtak a locsolkodó legényeknek. Lakodalom idején a menyasszony kocsiját lovas férfikísérõk vették körül a nászmenetben. Ez a szokás, a hit szerint, a török uralom idején alakult ki a nõrablás megakadályozására.

Bunyevác népviselet

A bunyevác lakosság viselete egységesebb volt, mint a magyaroké. A férfiak fekete posztónadrágot, kabátot, csizmát, a legények tarka selyem-, bársonymellényt viseltek ezüstpitykékkel vagy aranygombokkal. A mellény alja spicces volt. A régi viseletükhöz tartozott a csancsanás ujjú ing. Munkára õk is kedvelték a kordbársonyt, nyáron a bõgatyát és a bocskort. A nõk brokátselyem, préselt nagy virágos anyagból készítették a ruháikat. A szoknya a század elején földig ért, a 10-es években bokáig rövidült, s hossza ma is ez. A 20-as évek végén, 30-as évek elején kötény nélküli szoknyákat viseltek, ezek elejét simára hagyták, oldalt és hátul ráncolták, így olyan hatást keltett, mintha kötény lenne. Ilyenkor apró gombokkal. díszítik a szoknya elejét. .A blúz alja hosszú, csípõ alá ért, a derékvarrástól kb. 50 cm hosszú. Szabása nagyon változatos. A blúzok oldalt is, vállon is záródnak, vagy elöl a nyakkivágásba plasztront patentolnak. Díszítésük csipke, arany-ezüst csipke vagy ugyanilyen hímzés. Õk is viselték a lázsiást, a dukátot, de késõbb szintén áttértek az aranyláncra, medaillonra. Az ékszereket nagyon kedvelték, a fülbevalók, gyûrûk 10 koronás aranyból készültek, vagy színes kövekkel díszített arany, ezüst karikák voltak. Bársony papucs és cipõ volt a lábbeli. Farkas fõkötõjüket ugyancsak arany- és ezüstfonallal hímezték.

Bunyevácok által lakott települések

A bunyevác hagyományok õrzõi

A bunyevác táncosok és zenészek Zágrábban

Községünk szülötte, a Kossuth díjas koreográfus: Kricskovics Antal